Elgondolkogtam én is mindenen, amit a cikkben olvastam...
De mi speciális eset vagyunk: ikreim vannak, ők voltak az elsők. Mindent megtanultam duplán megoldani. Dumagépek voltak, egymással jól eljátszottak, bár két külön emberkék.
Itt nálunk 3 óvóda van, mikor kellett volna - akkor még - játszótér egy sem. Az utcán jöttünk össze a szomszédban lakó gyermekesekkel, aztán átjártunk egymáshoz.
3 éves korukra már nem voltam elég egész nap, valahogy nem elégítettem ki az igényeiket. Ők várták, hogy - saját korosztályú - társaságban legyenek.
Aztán - az orvosi papírok ellenére - megszületett a lányomm mikor a fiúk 1,5 évesek voltak. Bevették a csapatba, mikor rájöttek, hogy az a nyikorgó zsák ott marad velünk. Amikor nőtt-növögetett észrevették, hogy jó vele is játszani. Ráadásul mivel kisebb mint ők, így irányíthatják ha hagyja, így "gyakorolhatták" a nagyoktól (tőlünk) ellesett viselkedési formákat.
Nagyon könnyen beszoktak az oviba, szerették. Nem voltak betegebbek, mint előtte.
Itt kell megjegyezzem, hogy mi szünidő alatt ovi előtt voltunk bárányhimlősek mindhármukkal. A (két perccel) kisebbik fiam qroup-os volt, mára kinőtte. Tavaly asztmás fulladása volt egyszer, azóta sem fulladt, bár a ventolin tavasztól őszig ott van, ahol a gyerkőc.
Másfél évet volt itthon a lányom nélkülük (karácsonyi baba). Hiányzott neki apróként is a társaság mág az első pillanattól kezdve. Így nem volt kérdés, hogy ovis lesz ő is. Mintha haza ment volna. A mai napig szereti. Ráadásul a "túl sok gyermek - kevés óvodai hely" helyzet miatt egy csoportba jár a fiúkkal.
Sokat tanulnak ott, mert jók az óvónénik. Sok olyan szituáción esnek át, amin ha itthon lennének, nem találkoznának.
Márpedig szerintem 3 évesen nem árt, ha tudja: nem ő az egyetlen és kiváltságos.
Mi ikres helyzetünkből adódóan megtanultunk hamar osztozni a játékokon (nem volt mindenből 2!!!!), várunk a sorunkra a hintánál. Ez egyke gyermeknél szerintem csak az oviban tanulható viselkedés és tulajdonság!
A sokgyermekeseknek van egy kis előnyük az ovibajárásnál. Persze ahány gyermek, annyi egyéniség és tanulási hajlandóság.
Nem értek egyet a burok alatt neveléssel. Látok is sok példát, ami bizonyítja, hogy a szemléletem helyénvaló.
Persze nekem könnyű - mondhatja bárki. De azt hiszem, ha egy gyermekem lenne, nem hagytam volna, hogy acélkábellel kösse magát hozzám. Az első pillanattól arra neveljük a gyermekeinket, hogy megálljanak a lábukon. És ennek szerves része az óvódai jó és rossz környezet, szituáció.
Ovipárti vagyok! A bölcsődét viszont elutasítottam volna, ha lett volna!!! De itt nálunk nincs, így nem volt gond a beíratás kérdése.
Fenti soraim ne tévesszenek meg azért senkit: a fiúk 5 évesek lesznek május végén, a lánykám 3 éves volt karácsonykor. A mai napig versengenek, hogy ki milyen sorrendben aludjon a pocakomon, kit mikor emeljek fel és vegyem a nyakamba (akár én, akár apa!!!!). Nálunk addig babusgatjuk a gyermeket, amíg igényli!!! Lehet, hogy 10 év múlva már ciki lesz, ha megpuszilom, ha az ölembe ül. Úgyhogy mindent akkor és ott csinlunk, amikor ők szeretnék! (persze nem mindenre értem ezt! Nekik hamar meg kellett tanulni, hogy a közértbe menet mindenki egy dolgot választhat, és azt sem minden nap)
De a babusgatás nekem is jólesik! Fontosnak érzem magam (és apa is annak érzi magát, nem szégyelli babusgatni őket!). És melléjük fekszem, ha 7végén jön az alvásidő. Hogy szalad a ház? kit érdekel? Van 3 gyermekem, akiknek néha én kellek, néha az apa, néha az ovistársak, néha pedig az egyedüllevős autótologatás hason fekve a szőnyegen, vagy a fűben.
Tudomásul kell venni, hogy az óvóda nem tesz minket magányos szülőkké, csak néhány órára puttony nélkül maradunk! S hogy miért lényeg ez? Sok szülőnek nehezebb az óvoda kezdete, mint a gyermeknek!!!
Nem szaporítom a szót, sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, de másnak is hagyok helyet!
