Valóban nem kis feladat az idézet megkeresése. Ha pedig több kell, az bizony kemény dió... annak, aki nem tudja hova nyúljon.
Amikor én voltam iskolás, akkor nagy divat volt egy spirál füzetbe idézeteket, kedves, szomorú történeteket gyüjtögetni. Bizony kézzel írtuk még, színes tollakat és ceruzákat használva. Két teli füzetem is van fent jól elzárva, hogy elővehessem, ha itt az ideje.
Akkor a gyűjtés úgy zajlott, hogy akinek volt ilyen füzete, azt kölcsönkérted, kiírtad ami tetszett vagy nem volt meg, aztán visszaadtad. Így telt be napról napra több oldal a füzetben.
De ami tény, hogy valóban nehéz megtalálni a megfelelő idézetet.
Amivel viszont nem értek egyet az a következő (mondhatni továbbfejlesztve a befőttes üveg ötletet): Az idézetet nem csak alkalmakkor (szülinap, valentin-nap, stb) adhatod, hanem akkor is, amikor egyszerűen csak úgy érzed, hogy hétköznapi szavakkal nem tudod elmondani, mit érzel, vagy éppen nem mered kimondani és felvállalni a gondolataidat. Éppen ezért egy idézet bizony lehet sértő, vagy bántó. De ezek az idézetek kevésbé tudnak marni, mint talán a hirtelen fellángolásból fakadó, kikiabált szavak!!!!
Épp ezért tudom javallni, hogy adj idézetet akkor is, ha mérges vagy, akkor is, ha üvölteni volna kedved.
S hogy kinek? Bárkinek!!!! Akár a főnöködnek is tudtára adhatod ily módon, hogy pl. oltári bunkó, vagy büdi a szája.
És ami jó lehet ebben, hogy szépen elkészíted az idézetet egy színes papírra, kézzel vagy géppel írva, odaírod az idézet forrását, s ha nem akarod vállalni a kilétedet, odacsempészed az adott személy asztalára aláírás nélkül. És így a diadalérzet megvan benned, hogy te "megmondtad" a magadét, mégsem leszel munkanélküli!
(Bár itt kell hozzá tegyem, hogy a fenti sorokban leírt "titkosság" nem az én asztalom, én bizony aláírnám!)
